Index / Hírek / Tusnády László: Ünnep örökre

Tusnády László: Ünnep örökre

Az ünnep a szív legfőbb gazdagsága, átmenet a hétköznapi, esendőség- létből az időtlenbe, az örökbe. A szeretet agóniájának a korát éljük, ezért jó azt tudnunk, hogy a mi ötvenhatunk ennek a kornak a teljes és végleges tagadása. Hősei jól látták, hogy a fegyverek hatalmára épített „rend” urai mindent a feje tetejére állítottak. Lehetett az a pénzbálvány korlátlan és „szabad” uralma vagy a pénznélkülinek tervezett, közösségi társadalomnak olyan utópiája, amely már akkor is a tőke rejtett felhalmozási kora volt – bizonyos vezetők számára. Olyan jégkorszakban kellett élnünk, amelyben a két pólus képviselői kígyót, békát kiabáltak egymásra, de istentelen uralmunknak jóformán közös kontinentális alapzata volt. A nyugatiak mondhatták azt a másik félről, hogy vörös burokba öltöztetett pánszlávizmus. Ezzel még nem lettek minőségileg különbek, mert az elidegenedésnek oly vad korát teremtették maguk körül, amelyről Dürrenmatt jogosan állapította meg, hogy a modern államok akkor kezdik magukat édes hazámnak nevezni, amikor fiaikat a vágóhídra akarják hajtani. A mi forradalmunk, áldozataink vére, az önkéntes száműzetésbe menekültek keserves, sós kenyere, az itthon maradott megalázottak és megszomorítottak láncolt lelke – egy nép krisztusi szenvedése mutatta meg a világnak, hogy a fegyverek lidérces hatalma sem foszthat meg emberi méltóságunktól.

„Isten a hazámhoz való szeretetet reám tette”- mondta Zrínyi Miklós. Ez olyan tétel, nemzeti létünknek olyan törvénye, amely kiemelkedik a korok forgatagából, a hétköznapok minden hordaléka levedlik, lepereg, lehull róla. Kettős ünnepünkön újra és újra felszakadnak népünk sebei, mert a magyarság életfája úgy áll előttünk, hogy azon vér van, vér, rengeteg vér. Mi mégis oda zarándokolunk, hozzá, mert mást nem tehetünk. Ennek a tiszteletadásnak az igényét, késztetését az Isten reánk tette – belénk helyezte.

Sebek, sebek és sebek! Siratóének hangja zendül: – Hogy fojtogat nagy sírásom, sorsomról dönt a sírásóm. – Minden olyan esetben ez az ének zengett, amikor a győztesek elfelejtették megkérdezni népünk fiaitól, lányaitól, hogy mit kívánnak valójában. Az életfa sebei különböző korokban keleteztek, de a folytatás szinte mindig azonos volt:

Kik azt a tettet elkövették,

népünk keresztre feszítették,

most zengik: itt az óra,

hogy ők tanítsanak a jóra.

Ezt a néhány szót minden egyes seb előtt elmondhatjuk. Igen! A győztes, a szabadságunkat letaposó zsarnok a maga igazát a saját hős voltát akarta visszahallani mindenünnen: az iskolákból, az üzemekből, gyárakból, a költők énekéből, a kétkezi munkások földhöz közeli szavaiból, magából az egész természetből. Kígyóként sikerült bekúsznia olykor még a templomok bronzkapuin is. Ám voltak olyanok is, akik lelkükben megőrizték a szabadság fényét, következetesen adták át gyermekeiknek, unokáiknak, tanítványaiknak azt a kincset, amelyet népünk évszázadok, évezredek során lelkéből ragyogtatott fel.

Azon az életfán mindegyik seb a maga történetét hordozza. Ezerkilencszázötvenhatunknak óriási eredménye az, hogy a világ tiszta szívű, tisztességes, jó akaratú embereinek kinyílt a szeme, de a gonosz felismerte bennünk azt az erőt, amely hatalmát fenyegeti, és az erő ellenerő elve alapján még gonoszabb, még alattomosabb furfanggal, rontó szándékkal zúdult ránk.

„Minden Egész eltörött” – írta Ady Endre. Tőle függetlenül szerepel egy török lelki rokonának, Bedri Rahmi Eyuboglunak az egyik versében a következő: „A világom darabokban”. Hasonlóan vélekedett Rilke is, de ez a három nagyság ugyanúgy nem egymás gondolatát másolta, mint ahogyan András Sándor se irodalmi párhuzamokon törte a fejét, amikor Nagy Imre halálát felidézte. Magát a tényt rögzítette: vértanúvá lett miniszterelnökünk kívánsága az volt, hogy hagyják rajta a szemüvegét, amikor felakasztják. Midőn teste a halálba rándult, ez a szemüveg leesett róla, és megrepedt. A költő ezzel kapcsolatban a következőt mondja:

Ha látni akarsz, vedd föl,

tedd föl, és tekints

a repedt világba.

Nagy Imre repedt szemüvegén át igyekszem most végigtekinteni ezen az életfán. Mélységes sebek vannak előttem. Dante poklában nincsenek gyermekek, de itt, a vörös pokolban őket is őrölte a kor embertelen malomköveivel; tépdeste, szaggatta iszonyú fogaskerekével. Ám ezen a napon valami rendkívüli dolog történik. Virágok fakadnak mindenütt a fán, az egyre nő: világnagyságúvá lombosodik, terebélyesedik. Minden virágszirmon egy szó ragyog gyöngy- és gyémántbetűkkel: szabadság. Idő-mélybe süllyedt nándorfehérvári és római harangok zengenek. Egy hang árad? Mintha a szférák zenéje volna: „Ne féljetek!” Fényív övezi a fát. Piros-fehér-zöld sugarakból a világ minden nyelvén egy mondat tündököl: „La libertá non alligna nei popoli corrotti”. ( A szabadság nem virul a romlott népekben.) Lám, a megtisztulásunk nagyszerű üzenete. Kazinczy Ferenc az 1129 évvel ezelőtti történelmünkben is a megtisztulást látta a legfontosabbnak, és ennek a nemes erkölcsi jelenségnek egész életművében óriási szerepe volt. Saját, valós bűneinkért alaposan megbűnhődtünk, de a koholt, vádakat, rágalmakat azok zúdítják ránk, akik szét akarják szaggatni ősi gyökereinket. Nem véletlenül teszik: földjeinkre, vizeinkre – minden megkaparintható kincsünkre pályáznak. Saját romlottságukat igazolják ezzel. A gyűlölet szülte vádak rólunk leperegnek, mert azon az életfán a magasabb minőség szavai vannak. Életjogunkat, igazi emberi méltóságunkat hirdetik.

Mindezt látva, repeső szívvel mondom: „boldog Magyarország”: „beata Ungheria” ismétlem – non cessant clamare quotidie – szüntelenül, fennhangon, mert Dante mennyei látomásában ezt akkor írta le, amikor annyi idő telt el a tatárdúlás óta, mint amennyi mostanáig a mi ötvenhatunk óta. Boldog vagy Magyarország, édes hazám, mert óriásaid voltak. Így indulunk el október huszonharmadika hőseinek a nyomdokain. A tatárdúlás után a római nuncius azt írta a pápának, hogy Magyarország háromszázötven évi fennállása után elpusztult. Boldog Magyarország, mert feltámadott: „Resurrexit est”. Újra és újra. Ez adja a legnagyobb reményt arra, hogy bízzunk a jövőnkben. Repeső szívvel mondom tehát:

Itt van, ím, a várva várt nap.

ólmos felhők egyre gyűlnek,

mégis ez a legszebb ünnep.

Három óra indulunk már.

Zászlóink a légben úsznak,

és miénk a pesti utca,

ott vagyunk mi, ott mi újra.

Időablakokon kihajolva látjuk az egykori ifjakat. A fellegeket a szél ekéje szántja. Olykor-olykor kisüt a nap. A fiatalok lelkében titokzatos áramlás van, árnyék nélküli fény. Ők határozottan vonulnak, rendezett sorokban. A budaiak Bem szobrához érnek. Lengyel testvéreink iránti rokonszenvüket fejezik ki. A pesti egyetemisták Petőfi szobra előtt tisztelegnek. Nagy költőnk szinte lelép a talapzatáról, elvegyül a szívéhez oly közeli tömegben. Ifjaink ezt érzik, így haladnak tovább. A nap lemenőben, a fellegek seregszemlére gyülekeznek körülötte. Az ifjak mennek, menetelnek a Magyar Rádió épülete van előttük. A hazugság-kövületek után – azok helyett szólni akarnak népünk igazáról. A fegyverek a szívükbe néznek – szívünkbe néznek. Ők továbbhaladnak, és a történelembe érnek – a világtörténelembe.

Ezt éltük meg határokon innen, és határokon túl. Hány és hány ember küldetéstudata ezekben az órákban alakult ki, azoké is, akik itt vonultak, és azoké is, akik átélték ezt a csodálatos áramlást. Mi több, a világ kiválóságai közül is többen lettek örökre a mi ügyünk hitvallói. Most mégsem őket sorolom, és igyekszem dicsőíteni méltóképpen, mert róluk sokat tudhatnak azok, akik kíváncsiak az igazságra és az igazi értékekre. Egy megtérő bűnös esete érintett meg közvetlenül, elemi erővel. Egy szegedi egyetemista társamat nagyon súlyos erkölcsi vétség miatt zárták ki az egyetemről. Budapesten véletlenül futottam össze vele, és megdöbbentett vallomásával. Az egyik gyárban segédmunkás volt, és mélységesen hallgatott viselt dolgairól. A munkások egyre inkább kíváncsiak lettek rá, és egyszer óvatosan megemlítették előtte, hogy ugye, ötvenhat van a háttérben, azért került az egyetemről közéjük. Ő iszonyú szégyent érzett, és hallgatott. Ettől fogva a munkások meglepő tisztelete és szeretete övezte. Részleteket nem kérdeztek, mert tudták, hogy hallgatni kell. Ez a hallgatás és a hallatlanul nagy rokonszenv volt a megtisztulásnak, egy magasabb minőségű életnek a reménysége, záloga.

Egy nap volt-e, vagy a mi egész napsugaras, életreményű létünk örök visszfénye, új életünk dicsőséges hajnalhasadása? Nem tudom, mert mások nevében nem nyilatkozhatom. Az viszont tény, hogy akik ezt átélték, más emberek lettek. Még a gyengék, az árulók is, mert ha maradt egy csöppnyi emberi érzésük, egy mákszemnyi lelkiismeretük, akkor azzal vigasztalták magukat, hogy más még rosszabb lenne az adott poszton. Ez önámítás, de ebben is jelen volt az a nap, amelyről én most beszélek: azzal mindenféleképpen szembe kellett nézniük. Az elszántak, a vérmesen tagadók viszont pokoli lényekké váltak, mert életüket a zsarnokság megvalósítására kötelezték el, és közben az elűzhetetlen sírás, sóhaj, fogcsikorgatás kísérte őket. Árváknak, özvegyeknek a panasza, a hontalanok átka követte lépteiket. A léleknek tiszta és örök összhangot hirdető zenéjét, amely a magyarság életfájából árad, sohasem hallhatták meg.

Kik erre a rendkívüli napra ébredtek, tudták-e, hogy minek az évfordulója van? Nem valószínű, mert a kor illetékesei nem szoktatták őket arra, hogy a „Szentek életé”-t olvassák. Kapisztrán Szent János 1456. október 23-án halt meg. Sorsa a hamvaiból feltámadó főnixmadáréra hasonlít, mert az, a hagyomány szerint, elhunyta után épp ötszáz évvel újra és újra feltámad. A szent egy negyed évvel korábban Hunyadi Jánossal együtt lett Nándorfehérvár hőse.

Fél ezer év! Mekkora hasonlóság, és egyszerre mily nagy különbség! Kapisztrán Szent János negyven évig készült a mártíromságra. Mikor úgy látta, hogy elérkezett a várt óra, határozottan, rendületlenül haladt a hajóján – a keresztet magasba tartva, az akkori világ legerősebb hadseregének a katonái felé úgy közeledett, hogy azok valami megnevezhetetlen, nagyobb erőt sejtettek meg, és pánikba estek. Hunyadi János győztes csatáját ez a csodálatos és feltartóztathatatlannak látszó, szinte emberfeletti suhanás indította el.

Épp fél évezreddel később a pesti utcán vonuló fiatalok közül többeknek az életideje az említett negyven év felét alig érte el. A hivatalos rend által ateistává tett – kényszerített iskolák növendékei voltak. Nem mártíromságra készültek, „csak” a magyarság életfájánál zarándokoltak. A világ egyik legerősebb, legütőképesebb hadseregének az ördögi, lánctalpas idegrendszere – félelmetes fegyverhálózata rándult össze. Lecsapott az ártatlanokra. Világra szóló küldetésüket ők így teljesítették. Volt, ki vértanú lett, mások a hontalanság sós kenyerét ették, az itt maradottak sorsa a börtön a megaláztatás, a megbélyegzés lett – olykor életük végéig. Ők küldetésüket teljesítették. Egy természetes emberi világban ezért megtiszteltetés jár, de a szovjet szuronyok – mamut nagyságú fegyverek diktálta rendben minden a fejet tetejére állt. A hősök legnagyobb fájdalma nem a saját közvetlen fizikai vagy lelki szenvedésük volt, hanem az, hogy még a családtagjaiknak is bűnhődniük kellett. Akár továbbtanulásról, minőségi – tudásuknak megfelelő munkáról vagy életük több más fontos területéről volt szó.

Velük kapcsolatban bármit mond az ember, túl kevés. Mégis egy ősi mondással köszöntöm őket, akár itt vannak még közöttünk, akár átmentek már a nagy csöndbe csendesen: „Rimiro la scintilla divina nella vostra anima.” (Csodálom azt az isteni szikrát, amely a lelketekben van.)

Különösképpen nagy ez a csodálat akkor, ha arra gondolunk, hogy a kor képviselői mily mérges igyekezettel akarták megrontani az újabb nemzedéket, mily nagy iparkodással akarták őket a saját sátáni képük szerint alakítani, átgyúrni.

A hajdani, kemény diktatúrának jellemzője a teljes kisajátítás, a legszélsőségesebb hazugság volt. Tankönyvekben az élet minden területén azt hirdették hivatalosan, hogy az a kor érkezett el, amelyről Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila álmodott. Találós kérdésnek is érdekes lehet a következő mondat: „A felszabadult magyar nemzet hálás szívvel rója le a kegyelet és elismerés adóját azokkal a hősökkel szemben, akik 1848-ban és 49-ben kibontották a szabadság és a függetlenség zászlaját”. Legfeljebb a „felszabadult” jelző lehet gyanús, de 1848-unk bármelyik centenáriumi ünnepségén sokféle, eltérő gondolkodású ember beszélhetett volna így. A nyomozást az könnyíti meg, ha elárulom, hogy az iskolában a nyolcéves gyermeknek is meg kellett tanulnia ezt a mondatot, vissza kellett mondania emlékezetből, mert ez bizony Rákosi Mátyás ajkáról hangzott el.

Kónya Lajos később – az „újrarendeződés” korában azzal utasította el egy tanítványom kérdését, hogy ő társaival együtt lelkesedett az eszméért, és ők legalább hittek valamiben, „nem úgy, mint a mai fiatalok, akik már semmiben sem hisznek”. Íme, a centenáriumi költeményéből pár sor. (Az egész verset „frissiben” meg kellett tanulni. „Megsárgult könyveket lapozva” volt a címe.). „Hogy nem élhetett korábban, / a költő dicső korában, / azon is sajnálkozzon egy kicsit.” A költő a száz évvel korábbi lapokat forgatja, és azon tűnődik, hogy mi lesz száz évvel később. Szerinte 1948-ra is kíváncsi lesz a kései utód, és irigyelni fogja azt, aki abban a dicső korban élt, vagyis Kónya jelenében. A tanítványom ártatlan kérdése író-olvasó találkozón úgy hangzott el, hogy a költő hogyan értékeli a személyi kultuszos verseit. Közvetlenül ötlött fel ebben az ifjúban ez az gondolat, ezért fájt neki a durva elutasítás, mi több kioktatás. Én valóban nem ezt vártam, hiszen Kónya ötvenhatban „megtért”, a forradalmat elfogadó, dicsőítő verseket írt. Úgy látszik tizenkét évvel később újra „megtért” – ellentétes irányban.

Arzenálokban szunnyadt a halál – tettre készen. Épp ez a körülmény hozta magával azt, hogy se a pénzalapú társadalom urai nem érezték azt, hogy hatalmukat bármi veszélyeztetné, sem a közösségi társadalom megszállottai, hiszen kockáztatni nem lehet, mert bármilyen „felelőtlen” mozdulatot a halál végső tobzódása követheti. Ebben a szellemi jégkorszakban csendült fel a szabadság boldog himnusza. Ez az elidegenedett világ tagadása volt, minden zsarnokságé. Nem szavatolhatta a folytatást, a világ teljes megtisztulását, gyógyulását, de reményt öntött azoknak a szívébe, akik azt hitték, hogy az emberi szabadságot már végképp maga alá tiporta a két elszánt világhatalom.

Keveset szokás emlegetni a forradalom idején elhangzott jelszavakat. Az egyik épp a könyörtelen tank-kavalkád után született. Rövidítése is volt: MUK, vagyis „Márciusban újrakezdünk.” A vérben tobzódó hatalom rögtön rávágta: „Minden uszítónak kötelet”. Ha valaki az újrakezdés ilyen hangoztatását bárkinél is megtalálja, akkor az súlyos következményekkel járhatott volna. Valóban a forradalmunkra utal, de a hatalom nem tudott a következő két sorral mit kezdeni:

„Ha kell, hát százszor újra kezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,

mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség.”

Ez bizony a márciusi remények kapcsán nagy biztatás lehetett. A rendőri, karhatalmi indulatot az a tény kényszerítette megtorpanásra, hogy nem ez a jelszó ihlette Juhász Ferencet, mert ő Dózsa-eposzában, „A tékozló ország”-ban ezt már 1954-ben leírta. Az viszont igaz, hogy csak harminchárom évvel a nagy történelmi esemény után lehetett hivatalosan is beszélni arról, hogy Juhász Ferenc ezzel ötvenhatot érezte meg, jövendölte meg, hiszen az már benne volt a levegőben. Különösen abban a bűncselekmény-sorozatban, amelyet a magyar paraszt és a magyar föld ellen elkövettek nem magyar szívű emberek, és éppen ez ellen a szörnyű láncreakció ellen lépett fel Nagy Imre 1953-ban. Talán nem véletlen, hogy a Dózsa-eposzt ekkoriban írta Juhász Ferenc. A magyar föld sorsa kulcskérdés volt akkor is, mint most is. A vizünk sorsa az uránéra emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy az az első (a víz) sokkal fontosabb a jövő számára. Ám mind a két kincsünk olyan érték, amelyre az újmódi hódítók nagyon kitartóan pályáznak. Sőt a korábbiak is így voltak ezzel. Az egyik amerikai tudósunk különösen félt attól, hogy az afrikai uránbányákat Hitler hívei szerzik meg. Az urán a későbbiek során is elengedhetetlenül szükséges volt a világhatalom megszállottainak, és erről nem illett beszélni.

Albert Camus, Italo Calvino, Supervielle, Cummings és mily sokan mások – a világ szellemi életének a nagyjai tettek hitet mellettünk. A magasabb minőséget látták meg a mi forradalmunkban: világtörténelmi eseményt. Ennek a fönséges felismerésének a művészi összegezését adta meg Szabó Lőrinc:

„Tíz nap szabadság? Tizenegy!

Csók, szívre, minden pillanat!

És nem volt többé szégyen az,

hogy a magyar nép fia vagy.”

Igen, lemostuk a gyalázatot. Legnagyobbjaink folyton ezt teszik, de ellenségeink ördögi erővel, iszonyú gyűlölettel a legtündöklőbb ragyogást is igyekeznek elhomályosítani – eltakarni. Ám „A fényt az égről nem lehet lemarni,…” (Tóth Árpád fordítása) – hirdette Lenau. Ez igaz, de a lelket a zsarnokság elzárhatja a naptól. Ez történt Szabó Lőrinc „Meglepetések” című versével, Vas István „Pesti elégiá”-jával és sok más alkotással. Ugyanez zajlott le az események kapcsán. Ezért mondhatom szomorúan, hogy különböző szintű fehérfoltok veszik körül a mi ötvenhatunkat.

1954-ben írta Kodály Zoltán „Zrínyi szózata” című kórusművét. Ebben a következő mondat szerepel: „Hic vobis vincendum vel moriendum est”. (Itt győznöd vagy meghalnod kell.) Nagy zeneszerzőnk azt érzékelteti ezzel, mintha Vörösmarty „Szózat”-ának már latin előképe lett volna.

Pezsgés volt szellemi életünkben. Nem idegen pénzbálvány-erők ihlették meg művészeinket, lelkes honfitársainkat, hanem mindaz, amit látniuk kellett egy hazug kor lidércei között, amit a bőrükön el kellett viselniük. Tiltakozásra késztették őket ezek a fejlemények. A könnycseppekből gyöngyszemek kristályosodtak. Zord idők aggasztó árnya – gyötört a zsarnokság őrjítő ármánya. A magyarság életfáját ki akarták vágni, de abban hallatlan erő keletkezett. Olyan csoda született, mely megdöbbentette a világot. Abban egy jobb, tisztább élet reménye született meg. Nekünk újra krisztusi kereszt jutott. A világ megváltásának a műve így folytatódott.

Forradalmunk végén a szovjetek Maléter Pált ugyanolyan aljas módon csalták tőrbe, mint a törökök annak idején Török Bálintot. Iszonyatos hajnal. Pokoli reggel. Harsány, fület tépő vadnyugati zene a rádióban. Tank-kavalkád nemzetünk szívében: 1956. november 4-én beköltözött a félelem a Kárpát-medencébe.

Haynau vér-delíriumát, hóhéri tébolyát, sátáni gyilkos tobzódását is túlszárnyalta az, ami ezután következett.

  1. március közepén matematikaversenyről mentünk haza, amikor a rádióban elhangzott az iszonyú hír: Józsa Györgyöt halálra ítélték. A Kossuth Lajos Gimnáziumban, lent a földszinten volt az osztályunk, a III. A. Ott volt Józsa Erna osztálya is, a II. D. Rossz időben nem mentünk ki az udvarra. Rendezett sorokban, körbe-körbesétáltunk a folyosón. Az égbe kiáltóan szörnyű és igazságtalan ítélethozatal után én Erna arcát figyeltem, és örökre a szívembe vésődött. Lehet, hogy bátyja is hasonló arccal rótta a köröket – másutt. Volt-e remény ezen az arcon? Minden bizonnyal, mert nélküle nem lehet élni.

Április 11-én József Attila születésének az ötvenkettedik évfordulóján emlékeztünk meg nagy költőnkről. Tiszta szívvel és bizakodással fohászként idéztük a gyönyörű sorokat:

Ahol a szabadság a rend,

mindig érzem a végtelent.

Ez volt Józsa György utolsó teljes napja. A következő nap reggelén kivégezték.

1957 ősze. Iskolai filmvetítések. Ugyanott, ahol most ez az ünnepség tart. Rendezett sorokban vonultunk a moziba. Egy gyászruhás lány kivált a csoportból. Senki sem kérdezte tőle, hogy ezt miért teszi. Egyedül ment haza – az újhelyi utcán. Ő legalábbis ezt hitte. Sohasem tudta meg, hogy volt, aki néma gyásszal a szívében szintén ott halad az utcán, mert képtelen volt ilyen körülmények közepette filmet nézni.

Így lett egylényegű a számunkra 1849. és mindaz, ami isteni csodánkat, 1956-ot követte. Egyedüli és káprázatos októberünkben Lazarij Bergman szovjet zongoraművész Budapesten tartózkodott, és forradalmunk hitvallója lett. Nem harsány szavakkal, hanem azzal a nemes tettével, hogy amerre csak járt, a mi gyászunkat idézte fel Liszt Ferenc „Funérailles” c. művének a megszólaltatásával. Így lényegült eggyé a két nagy eseményt követő döbbenetes, szívet tépő gyász. Ebben az egybehangzásban ott van Kazinczy Lajos utolsó mondata, végső fohásza: „Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!” Ezek a szavak akkor hagytál el az ajkát 1849. október 25-én, reggel, amikor a fegyverek már a szívébe néztek.

Nagy veszteségeink után született meg lelkünkben az a csodálatos áramlás, amelyet korábban nem éreztünk, amelyről korábban talán még álmodni sem tudtunk, nem mertünk. Az égnek, a földnek – a mindenségnek életforrása fakadt fel. A bioáram jut az eszembe. Ha egy őserdő kivágásába kezdenek, bioáram keletkezik, és a fák, az egész ottani növényvilág valamilyen titokzatos áramlás következtében „értesül” a közelgő katasztrófáról, és valamilyen módon védekezni igyekszik. Ily módon Tasso elvarázsolt erdeje szinte folyton jelen van a mi szegény bolygónkon, csakhogy nem démonok védik ezeket az erdőket, hanem az élet legnagyobb és legszentebb akarása.

Áramlás az életet védő őserdőkben, valami hasonló az emberi lelkekben. Tamási Lajos verse ezt a hangulatot, tényt, jelenséget közvetlenül, nagyon hamar kimondta ötvenhat októberében.

„Megyünk s valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.”

(Piros a vér a pesti utcán)

Egy korábban írt versében a felemás létet panaszolta:

„Felemás ég, felemás ének.

Forradalmak szemétre lökve.

Milyen parancs ez: megmaradni

felemás népnek mindörökre?”

A felemás állapot valóban hibridjelenség. Voltak, akik úgy vélték, hogy a levert forradalommal a magyarság utolsó kívánsága, a végakarata is az űrbe szállt. Soros György ilyen alapon tiltakozott a rendszerváltozás után a magyar hagyományokra épülő új rendünk ellen. Fasiszta fordulatról vizionált. A felemás állapot nem csupán a hazafiakat zavarta. Úgy látszik, azt senki sem tekintette véglegesnek. Akinek csak egy mákszemnyi jó érzése volt ötvenhat kapcsán, az nem vehette komolyan, hogy az a világtörténelmi esemény a bankok „jóvoltából” lenullázódik.

Goethe szerint szabadság csak azoknak jár, akik naponta megküzdenek érte. Bizony ez a mi ötvenhatunk kapcsán is nagyon igaz. Benke László „Ezredvégi játékok” című versében a bankok nemzeteket, reményeket elnyelő világát villantja elénk:

„Hol van a pénzed, milyen kamatra

fektetted bankba leértékelt öklöd,

Poznan, Budapest, Prága, Gdansk!

Azért döntögettél falakat,

hogy a pénz láthatatlan függönyén

fáradt légyként fennakadj?”

A körülményeknek ez a hatalma nem veheti el élethitünket. Ellenkezőleg: tettre kell buzdítania. Akkor vagyunk hűségesek ötvenhat hőseihez, ha felismerjük saját korunkban azt, amit ők most cselekednének.

A II. világháború után a gondolkodó ember nem tudott úgy gyermekére pillantani, hogy az aggodalom, a félelem kígyója nem érintette volna meg szívét. Hirosima és Nagaszaki árnya, gombafelhője dermeszti a lelket. A jövőt fenyegető másik óriási veszély a környezetpusztítás. A technika rendkívüli fejlettsége a legnagyobb jólétet is biztosíthatná, de a legiszonyúbb haláltáncot is képes lehet eljáratni az emberiséggel. Ez a hatalom bármilyen diktatúra biztosítéka is lehetett már abban a korban is, amelyben egy újabb nagy háború elkerülhetetlenségét hirdették. A kétpólusú „rendnek” kontinentális alapzata éppen ez az embertelen körülmény volt. Ám Budapesten fehér galamb szállt fel, zöld ággal a csőrében, és azt hirdette, hogy emberi méltóság csak a szabadság szent nevében létezhet. Nincs igaza Beckettnek. A két nagy világégés nem süthette bele lelkünkbe azt, hogy emberi létünk annyit ér, mint a kukában vergődő féregé: többek vagyunk, mert szabadságra születtünk, és a háború tébolyának, a környezetpusztításnak a megszállottait is csak szabad emberekként tudjuk megfékezni, jobb belátásra bírni – az élet nevében.

Ritkán jelent meg az emberiség történetében ilyen erővel, ilyen határozottan, az igazság ilyen elemi erejével a szabadság szent eszméje.

Mire elérte a krisztusi kort,

rá az árulás mily sok mérge forrt.

Ez a mi világra szóló eseményünknek a sorsa. Emlékezünk. Zarándoklat a magyarság életfájánál. Sebek, sebek, sebek. Ezeket látjuk, és nem felejtjük, de a virágok is elénk tárják szirmukat. Rajtuk egyetlen szó: szabadság. Piros-fehér-zöld fénysugarak hirdetik az örök igazságot: „A szabadság nem virul a romlott népekben.” Megtisztultunk, és folyton-folyvást meg kell tisztulnunk, mert e nélkül nem maradhatunk meg ebben az áldott, de túl huzatos Kárpát-medencében. Madách Imre egyik prózai írásában nagyon határozottan kifejtette, hogy akár évezredekkel később bekövetkezhet egy olyan kor, amelyben a nemzet fogalma megszűnik, de addig – a nem kívánt társadalmi rendig nekünk jogunk van hazánkhoz. A magyarság életfáját hatalmas szellemiségek őrzik.

Ennek a fának a szívéhez közel vannak legnagyobb eseményeink, szabadságharcaink, veszteségeink és győzelmeink. Hunyadi János és Kapisztrán Szent János páratlan diadala hetven évre tartotta távol az iszlám lidércét, rettegett hatalmát hazánktól és Európától. Az ötszáz évvel későbbi forradalmunk életideje tíz-tizenegy nap volt, legfeljebb néhány elszánt harcos jóvoltából tizenkettő. Kétszáznegyven vagy kétszáznyolcvannyolc órát nem túlzás-e egybevetni hetven esztendővel? Nem, mert a csoda időtlen!

Tusnády László

 

 

 

Ajánljuk

XXI. alkalommal készültek vad-és halételek Széphalmon

XXI. alkalommal várták a csapatokat és érdeklődőket a Nemzetközi Vad- és Halételfőző versenyre Széphalomba. A …